Note
A 20. század első felében indult valamennyi jelentős magyar festő megfordult Nagybányán. Boromisza bejárta Rómát, Párizst, Münchent, előtte a nagybányai plein air, ez a magyar Barbizon nyújtott számára feltöltekezést. Mesterségbeli tudásban, szemléletben Nagybánya valamennyi mestere (Hollósy Simon, Ferenczy Károly, Thorma János, Réti István, Iványi-Grünwald Béla) sokat tudott nyújtani a tehetséges tanítványoknak.
Boromisza olyan erős elhivatottságot érzett a festés irányában, hogy feladta érte katonatiszti pályáját. Magyarország számos táját bejárta, sokat festett, 1906-tól már több gyűjteményes kiállítása volt Budapesten és vidéken, 1906 és 1914-ben a Könyves Kálmán Szalonban volt képkiállítása, 1907-08-ban a MIÉNK körében állított ki, 1909-től a Művészházban és a Belvederében, 1928-29-ben a Nemzeti Szalonban. Boromisza Nagybányán a neósok közé tartozott (Ziffer Sándor, Perlrott Csaba Vilmos, Bornemisza Géza, Börtsök Samu, Jakab Zoltán, Réthy Károly, Ferenczy Valér, Ferkai Jenő)[1], élesen szembeszállt az idősebb mesterekkel, ezért kiközösítették, e miatt elhagyta Nagybányát, s 1918-ig Szatmárnémetiben élt és alkotott, az I. világháború után Budapesten telepedett le, 1945-től 1953-ig Keszthelyen élt, majd 1954-től haláláig Szentendrén. Számos művét őrzi a Magyar Nemzeti Galéria, a Ferenczy Múzeum, a debreceni Déri Múzeum és még számos vidéki múzeum, s romániai múzeumok.
1927-28-ban a Hortobágyon a szilaj pásztorélet jellegzetes alakjait festette. 1933-ban megindította az Eke c. illusztrált folyóiratot, mely parasztírásokat és parasztokról készült képeket közölt. A Függetlenség kritikusaként is működött.
Élete utolsó éveiben Szentendrén működött, ott érte a halál. Első emlékkiállítását a Ferenczy Múzeumban rendezték meg 1962-ben.